Megfogadtam, hogy nem írok többet rólad, neked, de nem bírom magamban tartani a véleményemet. Egyszer te 4 hónapig nem álltál szóba velem valami kis hülyeség miatt, én úgy gondoltam, a te magánszámod legalább dupla ennyi mosolyszünetet megér. Ennyit a fogadkozásokról. Még  a végén én is olyan beteges fogadkozó leszek mint te...

Említetted, hogy milyen "gyönyörű" levelet írtam neked, amikor kimentél. Nagyon elegem volt belőled, mérges voltam rád, mert nagyon bántó dolgokat mondtál nekem. De a szó elszáll, az írás megmarad.

Nekem az írás terápia, sokkal jobban ki tudom írni magamból a fájdalmat, mint hogy élőben megosszam másokkal. Elkezdek írni, egyre jobban belelovalom magam, egyre durvább dolgokat írok, aztán kész vége, eldugom egy fiókba, vagy odaadom neked, hogy ne is lássam. Még át se olvasom. Már el is felejtettem, hogy pontosan miket írtam neked. Most nagyjából rémlik.

Ha az amit most csinálsz azért van, hogy visszaadj abból a fájdalomból, amit én okoztam neked a firkálmányaiddal, akkor elérted a célodat. Olyan állapotban vagyok, hogy még a kis gézengúz is észreveszi, valami nincs rendben, állandóan azt kérdezgeti tőlem: Anya, haragszol? Nem haragszom, csak szomorú vagyok.

Na jó, még dühös is vagyok. Amikor hazugságokat írnak, mondanak, velem kapcsolatban is, az nagyon tud dühíteni. Hogy te vagy a nyugodt, vidám, társasági ember, én meg az idegbeteg negatív magamba forduló. Először is, nem vagy nyugodt, állandóan idegeskedsz valami miatt, munka, jövő, pénz, stb, nemcsak énmiattam. Amilyennek te leírtál engem, pont olyannak láttalak én is téged nagyrészt az utóbbi 1-2 évben. Negatív, minden miatt feszült, mindenbe beleköt, magában tartja a problémákat, nem beszélget velem, nem segít nekem megoldani a problémákat, nem jó neki semmi.

Most az előbb majdnem elbőgtem magam a szomszéd előtt, mikor azt mondta, tiszta apja ez a gyerek. Ezért is írok most neked. Bármennyi fájdalmat okoztál is nekem, te vagy a kis lókötő apukája, és oka van annak, hogy mi ketten lettünk a szülei.

Ami meg azt illeti, hogy rád ütött, azért ilyen aranyos, ez is egy nagy hülyeség. Kicsit többet tudok nálad arról hogy mennyi a környezet meg az öröklődés szerepe egy gyerek személyiségének kialakulásában. Öröklődés 50% maximum, és fele-fele a 2 szülőtől. Természetet, viselkedést nagyrészt eltanulunk a szüleinktől, nem pedig öröklünk. Ez csak ilyen népi babona, hogy az apjára vagy az anyjára üt valaki teljesen. A kisfiunk igenis azért ilyen nagyrészt, mert valószínűleg jó hatások érik tőlem meg a bölcsitől. Pl sokat foglalkozom vele, pici korában soha nem hagytam sírni, odafigyelek rá minden tekintetben, együtt játszok vele,stb. Én igenis jó anyának tartom magam. Te soha nem mondtál semmi pozitívat a nevelési stílusommal kapcsolatban, mindig csak azt az egy negatívumot szoktad kiemelni, hogy kiabálni szoktam vele. Ennek viszont még nem tapasztaltam a negatív hatásait. Negatív hatások az elhanyagolt gyerekeket érik, meg akik kiabálás nélkül jó nagy taslikat kapnak, de egyébként nem szólnak rájuk. (Tudok, kire gondolok elsősorban, képzeld a csontosmama elárulta, hogy ő már fiunk keresztelőjén látta, hogy valami nincs rendben vele, csak nem akarta mondani.)

Szóval a világ legaranyosabb gyerekére való tekintettel én hülye hajlandó lennék félretenni az összes sérelmemet, ha legalább egy hajszálnyi pozitív jelét látnám annak, hogy megbántad amit tettél és tényleg bocsánatot kérnél.

A levélre visszatérve én is bocsánatot kérek miatta, nem is igazi levél, és nem is vagyok benne biztos, hogy neked szántam. Ráadásul ha figyelmesen elolvastad, talán megérthetnéd, hogy mi a legnagyobb fájdalmam. És nemcsak ez a "gyönyörű" levél volt a táskádba csempészve, hanem az emlékek is az elmúlt évekről, hogy lásd honnan indultunk és hova jutottunk. Azok közt azért tényleg szinte csak szép dolgok vannak. Ha másoknak azt mered állítani, hogy nem volt nagy szerelem, akkor vagy memóriazavaros vagy, vagy tudtad, hogy ezt is el fogom olvasni, és ez volt a bosszú.

Most egálban vagyunk, úgyhogy légy szíves, ne bántsuk többet egymást. Nem hiszem, hogy te ilyen könnyen túl tudsz lépni a dolgokon. Ha mégis, akkor tényleg nem az az ember vagy, akinek megismertelek, vagy én vagyok memóriazavaros, vagy csak szimplán naiv és hülye.

Lehet, hogy kisfiam mellett téged tényleg elhanyagoltalak, háttérbe szorítottalak, de a kis gézengúz után te vagy nekem a legfontosabb ember a világon (na jó, azért saját magamat inkább szeretem előtérbe helyezni...), lehet hogy neked sok rosszat mondtam, írtam, de másoknak sose, mindig megvédtelek, támogattalak, mert te vagy a világ legnagyszerűbb emberkéjének az apukája.

Egy kép villant be most, ahogy állunk a régi házban a tükör előtt a fürdőszobában, még csak fél éve vagyunk együtt, készülődünk, valahová indulunk, te hátulról átölelsz, az arcom mellé bújsz az arcoddal, és azt mondod a tükörképünket nézve: nekünk kettőnknek nagyon szép gyerekeink lesznek, olyan okos és szép lesz mint az anyukája, és olyan jóképű meg vagány mint az apukája... Vigyázz, mit kívánsz, mert valóra válik.